A Szentírás alapján szeretnénk összefoglalni a kereszténnyé válás három alapkérdését. Péter apostolnak Pünkösdkor Jeruzsálemben Jézus Krisztus feltámadásáról és a Szent Lélekkel való betöltekezésrõl szóló beszéde után a megkeseredett hallgatósága megkérdezte az apostoltól, hogy mit cselekedjen.
Péter válasza így szólt:„Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bûnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát.” (Ap.Csel.2:38)
MEGTÉRÉS
Az Újszövetségben a „megtér” igét rendszerint a görög „metanoia” kifejezés fordításaként találjuk. A „metanoia” ige alapjelentése „meggondolja magát”, „megváltoztatja a véleményét”. A héber nyelvû Ószövetségben a „megtérés”-nek fordított szó pontos jelentése: „megfordulni, visszafordulni, visszatérni”. Tehát a teljes Szentírásban a megtérés belsõ, szilárd személyes döntést, a gondolkozás- és életmód teljes fordulatát jelenti, amelynek következtében a hívõ ember Jézus Krisztus kegyelme által visszafordul és visszatér a Teremtõ és Megváltó Istenhez, hogy Isten Igéje szerint, a Szent Lélek vezetésében élje az újjászületése során kapott új életét. A megtérés a kereszténnyé válás nélkülözhetetlen, elsõ lépése minden bûnös számára, aki szeretne képmutatás nélkül, õszintén megbékélni és közösségben élni az élõ Istennel.
Minden történelmi, jelenkori, sõt jövõbeli emberi szükség és szenvedés fõ oka az, hogy a bûn a Názáreti Jézus megváltásának elfogadásáig minden ember természetének részét képezi, és életmódját, gondolkozását uralja. Az õseinktõl kapott romlott természetünk istentelen vágyak és kívánságok által az újjászületésig az Isten törvényének megsértésére, tagadására, valamint az Isten akaratával szembeni bûnös cselekedetekre kényszerített bennünket.
Róm.3:10-12:
„A mint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs a ki megértse, nincs, a ki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.”
Ef.4:22:
„hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt.”
Sok ember a megtérés alatt tévesen bizonyos vallásos egyház erkölcsi és rituális szabályainak és szokásainak a betartását és védelmét érti. A bûntõl és a kárhozattól való önmegváltás útját tárják a saját bûnösségüket, gyarlóságukat felismerõ emberek elé azok az emberi vallásos törvények és szertartások, amelyek a bûnös emberek lelkiismeretét üres, rituális vagy misztikus gyakorlatokkal próbálják elhallgattatni. A vallási és az evilági formákban jelentkezõ önmegváltási kísérletek is azt bizonyítják, hogy a bûnös ember nem képes még vallásosság által sem a romlott, bûnös állapotában lényeges, pozitív változást eredményezni. Az Atya a Názáreti Jézus Krisztus személyében küldte el a világba a megváltót, akinek halálába és feltámadásába vetett hit által veheti át a bûnbõl való megigazulást mindaz, aki a személyes megváltásra való szükségének betöltését az igazi Istennél keresi. A megtérést elindító Isten szerinti szomorúság tartalma a bûneink miatt való bánat és felelõsség érzés az Isten Igéje megértésének világosságában, amely nem azonos a hitet akadályozó, öntépést és gyötrõdést okozó erõs bûntudattal. A bûnös életmód és cselekedetek következtében létrejövõ keserû érzelmek, lelki gyötrelmek és heves lelkiismeretfurdalások, kínzó bûntudat csak abban az esetben tud visszavonhatatlan megtérést eredményezni, ha a bûnbánatot az Isten Igéje a Szent Lélekkel való egységben munkálta ki bennünk. Sok ember saját bûnei és vétkei miatt gyötrõdik a lelkében, de mégis makacsul folytatja Isten törvénye ellen való
lázadó életét.
A Galata levél 5:19-21-ben felsorolt testi cselekedetek a bûnök különbözõ kategóriáit alkotják. A szexuális (paráznaság, házasságtörés, pornográfia, homoszexualitás, stb.), tisztátalan szellemi vagy okkult (varázslás, jövendõmondás, bálványimádás, kultuszok, asztrológia, stb.), értelmi, érzelmi bûnökben (pl. harag, méreg, kevélység, büszkeség), valamint káros szenvedélyekben való élet Isten Igéje által ki van zárva az Isten országának örökségébõl.
Az „Istenhez való megtérés” magába foglal minden olyan „holt cselekedettõl” való elfordulást is, amely nem a megtérésre és a hitre épül. A karitász tevékenységek, vallásos imádságok, a templomba járás, „szentségekbõl” való részesedés és más vallásos ceremónia és szertartás is a holt cselekedetek közé tartozik, ha nem a megtérés és az Isten Igéjében vetett hit az alapja.
Pál apostol a Filippi levél 3. rész 5-8. verseiben következõképpen írja le megtérésének tartalmát:
„Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izrael nemzetségébõl, Benjamin törzsébõl való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldözõ, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. De melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem.”
Tehát Pál apostol nemcsak a testi bûnöktõl való elfordulást látta fontosnak, hanem azokat az etnikai, vallási, kulturális örökségeket is kárnak ítélte meg az életében, amelyek elválasztották és távol tartották Krisztus megismerésétõl. Napjainkban sokat hallhatunk a nemzeti és vallási értékek helyreállításának szükségességérõl, a bibliai alapokon élõ és élni kívánó kereszténységnek azonban tudnia kell azt, hogy ezeknek a kifejezéseknek a tartalma alapvetõen eltér, sõt gyakorta ellenkezik Krisztus természetével és a megváltás történelmi tényével és igazságával.
A bibliai értelemben vett bûnbánat bûnösségünknek Isten Igéje alapján történõ felismerésébõl, a gonosz és holt cselekedetektõl való elszakadásból, valamint bûneink megvallásából áll.
János I. levelének 1. rész 9-10. verseiben azt olvashatjuk: „ha megvalljuk bûneinket, hû és igaz, hogy megbocsássa bûneinket, és megtisztítson minket minden hamisságból. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük õt, és az igéje nincsen mibennünk.”
A valóságos megtérés teszi alkalmassá az embert arra, hogy teljes szívébõl higgyen Jézus Krisztus evangéliumában. A megtérés nélkül nincs kereszténység, nincs személyes, közvetlen közösség az Atyával, Fiúval és a Szent Lélekkel. Isten haragját súlyosbítják az életünkön azok, akik a kereszténnyé válás elsõ lépésének elhagyásával keresztény embereknek minõsítik önmagukat. Az embert nem az egyháztagsága, hanem a Krisztushoz való Isten Igéje szerinti tartozása teszi kereszténnyé, megigazult emberré. Keresztelõ Jánosnak a figyelmeztetése, amit a korabeli vallásos világ farizeusainak, sadduczeusainak adott, az ma is aktuális: Máté 2:8-9: „Teremjetek hát a megtéréshez illõ gyümölcsöket. És ne gondoljátok, hogy így szólhattok magatokban; Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom néktek, hogy Isten eme kövekbõl is támaszthat fiakat Ábrahámnak.”
A megtérés egyik akadálya lehet az e világ szeretete is. Az ember bukásának következményei (bûn, halál, betegség, szegénység, átok, stb.) a látható fizikai világot is kiszakították Isten tökéletes uralma alól. A „gonoszságban veszteglõ” világ Isten eljövendõ ítélete alá van rendelve. Az újjászületés során a szívünkbe költözött Szent Lélek képes bennünket az Isten láthatatlan, végsõ valóságának megismerésére elvezetni, ha az e világ szellemének uralmától elszakítjuk szívünket, lelkünket. János apostol levelében a következõt írja a jelenvaló világról és az Atya szeretetérõl:
„Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. És a világ elmúlik és annak kívánságai is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”
(1.Ján.2:15,17)
Megtérésünkkor életünk Isten akaratával harmóniába kerül, ezért az Úr akarata az, hogy minden ember elforduljon a bûnös útjától és gondolataitól, és az élõ Istenhez térjen, teljes szívébõl és lelkébõl, hogy földi léte során is az Atyát szellemben és igazságban tudja imádni és tisztelni.
VÍZKERESZTSÉG
A legtöbb magyar Biblia-fordításban a „keresztel”-nek fordított „bapizo' ige pontos jelentése: „valamit bemeríteni”. A Keresztelõ János által prédikált és alkalmazott keresztség vízbe történõ bemerítés közvetlen kapcsolatban van a „megtérés” üzenetével és átélésével. A keresztény vízkeresztséget a három személyben egy Isten az Atya, a Fiú és a Szent Szellem teljes nevében és tekintélyével kell végezni.
Máté 28:19: „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén õket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek a nevében…”
A keresztény vízkeresztséget amely a teljes evangélium üzenetének szerves része Krisztus rendelte el. A Názáreti Jézus Krisztus maga is megkeresztelkedett felnõtt korában, hogy betöltsön minden igazságot. Szent cselekedetével példát és mintát adott arra a keresztségre, amelyben a keresztény hívõknek követniük kell õt. A vízkeresztség olyan külsõ engedelmességi cselekedet, amellyel a hívõ betölti, teljessé teszi azt a belsõ igaz állapotát, amelyet már elõzõleg elnyert a szívében a Krisztus engesztelõ halálába és feltámadásába vetett hite által. A keresztségben a hívõ teste teljesen a víz alá merül és ebben az engedelmességi és hitbeli cselekedetben azonosul az Úr Jézus Krisztus halálával, eltemetkezésével és feltámadásával (Róma 6:3,4). A megkeresztelkedés igei feltétele a megtérés és a hit Jézus Krisztus evangéliumában. A csecsemõ kereszténységnek azért nincs kegyelmet közvetítõ ereje, mert a csecsemõ nem tud megtérni és hinni az Úrban, mivel Isten Igéjét még nem tudja hallgatni és megérteni.
A vízkeresztség szellemi tartalma:
a/ Az igazi keresztény hívõ Isten kegyelme által halott lesz a bûn számára. Róma 6:6,7: „Tudván azt, hogy a mi ó emberünk õvele (Krisztussal) megfeszíttetett, hogy megerõtelenüljön (megsemmisüljön) a bûnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bûnnek; mert a ki meghalt, felszabadult (avagy megigazíttatott) a bûn alól.”
Tehát nekünk keresztényeknek halottnak kell tekintenünk magunkat a bûn számára Isten Jézus Krisztusban adott kegyelme által. A bûn továbbra ne irányítson bennünket és ne uralkodjon felettünk.
b/ Az igazi keresztény hívõ a keresztségben az ó embert, a bûn halott testét eltemeti.
Róma 6:4: „Eltemettettünk azért õ vele együtt a keresztség által a halálba…”
Kolosse 2:12: '”Eltemettetvén õ vele együtt a keresztségben…”Az eltemetkezés egy jelképes víz sírba történik, amelyben a hívõ a bûn számára való halálát kifejezi.
c/ Az igazi keresztény hívõ a keresztségben Krisztussal feltámad új életre.
Róma 6:4: „… hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsõsége által, azonképpen mi is új életben járjunk.”
Kolosse 2:12: „… akiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, a ki feltámasztá õt a halálból.”
Tehát a megkeresztelkedésben a hit hozza létre a hívõben a Krisztussal való feltámadást. Aki vízben megkeresztelkedik, elkötelezi magát egy új életre Istennek és az igazságnak, s arra, hogy ezt az életet a Szent Szellem erejétõl való teljes függõségben fogja élni.
d/ Az igazi keresztény hívõ a keresztségben részesül a szív körülmetélésében.
Kolosse 2:11: „Akiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetkezvén az érzéki bûnök testét a Krisztus körülmetélésében.”
A vízkeresztég folyamán a Szent Lélek a hívõ szívét elvágja a régi természet gyökerétõl, és így a hívõt Isten Igéje új teremtéssé teremti, új szívvel és szellemmel.
e/ Az igazi keresztény a vízkeresztség által az Egyház tagja lesz. A keresztség kapu az egyháztagsághoz.
I.Korintus 12:13: „… mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szabadok, akár szolgák.”
A keresztség folyamán felvesszük életünkre az Új Jézus Krisztus nevét, és annak tekintélyét, ahogy egy menyasszony esküvõkor felveszi a férjének nevét.
SZENT LÉLEK KERESZTSÉG
A Szent Szellem Isten és Úr, ezért rendelkezik az Isten összes tulajdonságával. A szellem szó a görög „pneuma” és a héber „ruach” fordítása. Jelentése: lehellet, lélegzet, szél. A Szent Szellem úgy jön az életünkbe, mint Isten lehellete, Mennybõl támadt szél; nagy erõvel és hatalommal lép be szívünkbe és lelkünkbe. A Szellem keresztségben a hívõ belemerítkezik, belekeresztelkedik a Szent Szellem személyébe, korlátlan erejébe és hatalmába.
Máté evangéliumának 3. rész 11. versében Keresztelõ János arról tesz bizonyságot, hogy Jézus Krisztus szolgálata a Szent Szellemmel való keresztelés: „… õ Szent Szellemmel és tûzzel keresztel majd titeket.”
Földi szolgálata idején Jézus senkit nem keresztelt meg Szent Szellemmel, mert még nem dicsõíttetett meg: Jézus Krisztus pünkösdkor kezdte el a Szent Szellemmel való keresztelés szolgálatát.
Ap.Csel. 2:33: „Annakokáért Istennek jobbja által felmagasztaltatván, és a megígért Szent Szellemet megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, amit ti most láttok és hallotok.'
A Szent Szellemmel való betöltekezés két egymástól eltérõ, de egymást kiegészítõ tényezõre épül. Külsõleg a Szent Szellem láthatatlan, de abszolút valóságos jelenléte és ereje felülrõl jön le a hívõre, és teljesen körülveszi, beborítja és elárasztja õt. Belsõleg a hívõ egy ivó emberhez hasonlóan veszi magához a Szent Szellem jelenlétét és erejét mindaddig, amíg a Szent Szellem annyira be nem tölti a bensejét, hogy végül mint egy folyó, elkezd kifelé áradni lényének legmélyébõl. Azt olvassuk a Bibliában, hogy Noé idejében az egész akkor létezõ világ víz alá került az özönvíz következtében. A Földet elborító vízmennyiség két forrásból származott: „belülrõl felfakadának a nagy mélység minden forrásai”, felülrõl pedig az „ég csatornái megnyilatkozának” és elkezdett ömleni az esõ a földre. A Szent Szellem ránk áradása Isten kegyelmébõl, dicsõségébõl és áldásából jön. A hívõ személyiségének legbensejébõl fakadnak fel és törnek elõ a nagy mélység forrásai, az áldás és erõ folyamai; felülrõl pedig Isten kegyelmének ablakai nyílnak meg a hívõre, és ezeken keresztül a dicsõség és az áldás öröme árasztja el õt úgy, hogy egész személyisége belemerül annak áradásába. A Szent Szellem keresztségben a két egymástól eltérõ folyamat egymást kiegészíti és együtt alkotják egyazon megtapasztalás teljességét. A Szent Szellem alapvetõ természete az, hogy láthatatlan, de jelenléte és mûködése olyan hatásokat hoz létre, amelyeket közvetlenül is érzékelhetünk fizikai érzékszerveinkkel.
Ap.Csel.2:2-4: A Pünkösd napján történt Szent Szellem kiáradást a következõképpen írja le a Szentírás:
„És lõn nagy hirtelenséggel az égbõl mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek elõttük kettõs tüzes nyelvek, és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Szellemmel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a szellem adta nékik szólniuk.”
Ap.Csel.10:44-46: Kornélius házában következõ módon keresztelkedtek meg a Szent Szellemmel a hívõk:
„Mikor még szólá Péter ez Igéket, leszálla a Szent Szellem mindazokra, akik hallgatják vala e beszédet. És elálmélkodának a zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Szellem ajándéka. Mert hallják vala, hogy õk nyelveken szólnak, és magasztalják az Istent.”
Ap.Csel.19:6: Apollós tanítványai pedig a következõképpen keresztelkedtek meg a Szent Szellemmel:
„És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Szellem õ reájok; és szólnak vala nyelveken, és prófétálnak vala.”
A fenti három helyen a Biblia határozottan állítja azt, hogy azok, akik megkapták a Szent Szellemet, más nyelveken szóltak. A nyelveken szólás amint azt a Szent Szellem adja, elfogadott újszövetségi bizonyítéka annak, hogy valaki elnyerte a keresztséget a Szent Szellemben (Pl. Ap.Csel.11:15). Az Apostolok cselekedeteinek könyvébõl világosan látható az, hogy a nyelveken szólás volt a nyilvánvaló jel, amit az apostolok saját maguk megtapasztaltak. Ez volt az a bizonyíték, amelyet az apostolok mások életében elfogadtak. Soha nem kértek az apostolok semmilyen más, még szóba jöhetõ bizonyítékot. Az Újszövetség sehol nem ad meg semmilyen más helyettesítõ bizonyítékot.
A Szent Szellem keresztséggel szembeni egyik fõ kifogás így hangzik: „Minden keresztény, aki valóságosan megtapasztalja a megtérést és az üdvösségre jutást, ezzel az átéléssel automatikusan elnyeri a keresztséget is a Szent Szellemben. Az újszövetségi üdvösség elnyerésének a két feltétele az, hogy szánkkal meg kell vallani Jézust Úrnak, és hinni abban, hogy Isten feltámasztotta õt a halálból. Az apostolok Jézust már a feltámadás vasárnapját megelõzõen is Úrnak vallották, de csak a feltámadás után hitték el azt, hogy Isten feltámasztotta õt a halálból. Ez volt az a pillanat, amikor a tanítványok megtapasztalták az újjászületést. Amikor Jézus beléjük lehelte a Szent Szellemet, egy teljesen újfajta élet örök élet részeseivé tette õket, egy olyan életévé, amely diadalmaskodott a bûn és a Sátán felett, a halál és a sír felett. Jézus azonban ennek a csodálatos találkozásnak ellenére is világossá tette az apostolok számára azt, hogy maradjanak Jeruzsálemben és várjanak ott addig, amíg megkereszteltetnek Szent Szellemmel, és így felruháztatnak mennyei erõvel ahhoz, hogy tanúbizonyságuk és szolgálatuk eredményes legyen.
Lukács 24:49: „És íme én elküldöm tireátok az én Atyámnak ígéretét; ti pedig maradjatok Jeruzsálem városában, mígnem felruháztattok mennyei erõvel.”
Ap.Csel.1:8: „Hanem vesztek erõt, minekutánna a Szent Szellem eljõ reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a Földnek mind végsõ határáig.” Ez az ígéret Pünkösd napján teljesedett be a tanítványok életében (Ap.Csel.2:4).
Tehát a feltámadás napján az apostolok megkapták a Krisztus által beléjük lehelt Szellemet, s így bejutottak az üdvösségbe és az újjászületésbe. Mégis csak hét héttel késõbb, Pünkösd vasárnapján lettek megkeresztelve Szent Szellemmel. Ez azt mutatja, hogy az üdvösségre jutás a Szent Szellem keresztségtõl eltérõ esemény.
Samaria népe
(Ap.Csel.8.) Filep szolgálatára tért meg és nyert üdvösséget az Úrtól, majd Péter és János szolgálata által kapták meg a Szent Szellemet. Ha a Szent Szellemet mindenki automatikusan megkapná csupán a Krisztusba vetett hit következtében, akkor ostobaság lett volna Pál részérõl megkérdezni Efézusban (Ap.Csel.19:1-6.) a tanítványoktól azt, hogy „vettetek-e Szent Szellemet?”
Az Efézusi levél 1. részének 13. versében Pál a keresztény élet három különbözõ, egymást követõ szakaszát írja le:
„Akiben ti is, minekutánna hallottátok az igazságnak beszédét, üdvösségetek evangéliumát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Szellemével.”
Tehát elõször hallották az evangéliumot, másodszor hittek Krisztusban, harmadszor megpecsételtettek Szent Szellemmel. Krisztus egyértelmûen azt tanítja, hogy Isten hívõ gyermekeinek, Krisztus tanítványainak a kiváltsága az, hogy kérjék és megkapják a Szent Szellemet, miután betöltik Isten feltételeit (Lukács 11:13, János 7:38; 14:15-17).
A Szent Szellem ugyanannyira személy, mint ahogy Isten, az Atya vagy Isten, a Fiú az; és õ most ebben az üdvtörténeti korszakban ilyen egyéni és személyes módon kíván beköltözni a hívõkbe. A Szent Szellem azért jön, hogy személyesen és maradandóan benne lakozzon a hívõben. Amíg Krisztus jelen volt a Földön, õ volt az Isten személyes és hiteles képviselõje. Mennybemenetele után azonban megnyílt az út a Szent Szellem számára, hogy most õ jöjjön le személyként a Földre. Azóta a Szent Szellem az Isten személyes és hiteles képviselõje itt a Földön. A kereszten kiontott vérével Krisztus minden hívõ számára megszerezte a Törvényes jogot a Szent Szellemmel való betöltekezésre, és ezt az ajándékot mint minden mást, amit Isten kegyelme biztosít számunkra egyszerûen hit által, és nem cselekedetek révén kaphatjuk meg.
A Szent Szellemben való keresztséghez vezetõ hat lépés:
1/-2/ Megtérés és keresztség
Ap.Csel.2:38: „Péter pedig monda nékik: Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bûnöknek bocsánatjára; És veszitek a Szent Szellem ajándékát.”
3/ Szomjazás
János 7:37-38: „Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élõ víznek folyamai ömlenek annak belsejébõl.”
Isten nem pazarolja az áldását olyanokra, akik nem éhezik és szomjazzák a Szent Szellemet és az Igazságot. Sok keresztény nem érzi a Szent Szellemben való megkeresztelkedés szükségét, és Isten meghagyja ebben az állapotban õket.
4/ Kérés
Lukács 11:13: '”Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Szellemet azoknak, akik tõle kérik.”
Jézus nyilvánvalóan azt tanítja, hogy Isten gyermekeinek kérniük kell mennyei Atyjuktól ezt a különleges ajándékot, a Szent Szellemet.
5/ Ivás
János 7:37: '”Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám és igyék.”
Az „ivás” valaminek az aktív vételét jelenti. Mindenki úgy tud csak inni, ahogy azt saját maga aktívan akarja. Bármennyire egyszerûnek is tûnjék, vannak, akik azért nem nyerik el a Szellem teljességét, mert nem nyitják ki a szájukat.
Zsoltár 81:11: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földérõl: nyisd szét a te szájad és betöltöm azt.”
6/ Önátadás
Róma 6:13: „Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bûnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.”
Egyszerûen csak fenntartás nélkül átadjuk fizikai tagjaink irányítását a Szent Szellemnek és engedjük, hogy Isten azokat saját akaratának és céljainak megfelelõen használja anélkül, hogy megkövetelnénk a magunk számára annak megértését, amit vagy amiért Isten cselekszik. Különösen nyelvünk átadása fontos az Isten szellemének, hogy azt õ irányítsa bennünk, saját akarata szerint, a magunk értelmének használatától függetlenül. Általában Isten soha nem tölti ki az õ Szellemét oda, ahol nincs legelõször is megtérés, azután szellemi szomjúság és készség mind a vételre, mind az odaszánásra. Akik megkapták a Szent Szellem ajándékát és kegyelmét, kötelességük az áldozat, az odaszentelés és a hiánytalan engedelmesség Istennek.
Készült:Derek Prince: A Kereszténység Hat Alaptanítása c. mûve alapján.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése