Krisztussal együtt
megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely
életet pedig most testben élek, az Isten fiában való hitben élem, aki szeretett
engem és Önmagát adta értem. — GALATA
2,20.
Egy keddi napon gyógyultam meg. A rákövetkezõ szom-baton
bementem a városba és véletlenül összetalálkoztam az egyik barátommal. Azelõtt
kebelbarátok voltunk. Az alatt a tizenhat hónap alatt, amíg fekvõbeteg voltam,
egyetlen egyszer látogatott meg. Ugyanaz a régi ember volt õ, mint azelõtt, én
azonban addigra új teremtéssé lettem. Nevetgélve emlékez-tetett engem azokra,
amiket valamikor együtt követtünk el. Rámutatott az utcán az egyik boltra:
— Emlékszel, amikor éjjel… — és felidézte, ahogy én
felfeszítettem a zárat, hogy a srácok bemehessenek cukorkát lopni. Olyan képet
vágtam, mintha nem tudnám, mirõl beszél. (Jól emlékeztem én arra, ami történt,
csak fel akartam használ-ni ezt az alkalmat, hogy bizonyságot tegyek neki.)
— Most meg mi bajod? Úgy
csinálsz, mintha nem is emlékeznél, pedig te voltál a bandavezér — mondta
végül.
— Pajtás, az a srác, akivel te ott
voltál aznap este, meghalt
—
válaszoltam én.
— De te nem haltál meg!
Tudom, hogy majdnem meg-haltál, de nem vagy halott! Itt ülsz!
— Na igen, mondtam, de te csak azt a házat látod most,
amiben élek — a testemet. Az a belsõ ember, aki megengedte a testnek, hogy
feltörje a zárat, már nem él. Ez a belsõ ember most már egy új teremtés lett a
Krisztus Jézusban.
Megvallás: Én egy új teremtés vagyok a
Krisztus Jézus-ban. Ragaszkodom ahhoz a
megvalláshoz, hogy én egy új teremtmény vagyok.
Január 4.
